2012. november 4., vasárnap

44. fejezet ~ gyötör a fájdalom.



Mindenhol "Üdv. újra Itthon" táblát lógtak. A nappaliban ott volt mindenki aki számított. Nia, Adam,Isabella, Niall, Louis, Liam, Zayn, Doris és ... És Harry. Olyan boldogság sugárzott az arcukról, hogy az valami hihetetlen. Nia szemében hirtelen könnyeket véltem felfedezni. Nem szóltak semmit. Csak Nia lépett közelebb és egy újságot nyújtott át. Elvettem és hangosan kezdtem tanulmányozni.


(a cikk nagyításáért katt a képre!)

- Ez komoly? - kérdeztem majd sikítva. Mindenki hevesen bólogatni kezdett. Annyira, de annyira meglepődtem. Jézusom, visszatérhetek a régi életemhez. Nem lesz több bujkálás, félelem és rettegés. Normális életem lehet, már amennyire a személyiségcserék előtt volt.
- Na - csapta össze tenyerét Liam - Tina otthon van, Harry is visszakapta a kocsiját, minden oké, szóval kezdődhet a buli! - kiabálta és odarohant hozzám. Megölelt, jó rendesen megszorongatott és a fülembe súgta, hogy nincs mitől félnem. A szememet könnyfátyol lepte el. Boldog vagyok, ismét boldog!
- Elég jó hely ez a London - mondta Isabella. Kezében egy pezsgőspohár volt. Kacsintott egyet biztatásképpen és tovább állt. Ahogy elnéztem Niallel igazán megtalálták a közös hangot. De nem akarok kombinálni, csak említettem.
- Tina! - Adam csimpaszkodott a lábamon. Már 5 éves. El se hiszem, hogy két évre kimaradtam az életéből és még emlékszik rám. Annyira aranyos, hogy megtudnám zabálni.
- Nem tudom elhinni, hogy itt vagy - ölelt meg Nia. Még mindig zokogott, de ráparancsoltam, hogy ne rontsa el az örömömet. A mi családunkban öröklődik az állandó sírás, elég rendesen. 
- Csajszi! Aztán szeretnénk ám hallani, hogy merre jártál! - mondta Louis és szépen mindenki egyesével a kanapéra ültetett. Csak én álltam pontosan előttük. Nem tudtam mit mondjak. Láttam az arcukon a kíváncsiságot, ezért összeszedtem fejben az elmúlt 3 hónap történéseit és próbáltam egy rövid kis beszámolót összehozni belőle.
- Brazília, hát nem valami csendes ország - mondtam nevetve. Mindenki fapofával ült tovább. Nem értették mire célzok. - Legalább ahol éltem ott nem volt egy nyugodt estém se. A híres Brazil gettók egyikében kaptam lakást. Minden éjszaka lövöldözés, sziréna, kiabálás. - soroltam. Egyből megértették az első mondatom lényegét. Az arcukra ijedtség és félelem telepedett. Harry arcára különösen felfigyeltem. Rémült volt, nagyon. Nem tudom pontosan mi zajlott le benne, de kíváncsi lettem volna a gondolataira. Vele nem beszéltem még a találkozásunk óta. Érzem, ahogy a pillangóim újra beköltöztek a hasamba. Már hiányoztak, úgy ahogy Harry is. Hiába próbáltam elfelejteni, nem sikerült. Nem tudom, hogy ő tovább lépett-e úgy, ahogy a levelemben kértem, de... de muszáj lesz vele beszélnem, akár mi is történt vele a külön töltött hosszú hónapokban.
Mindent elmondtam nekik. Fontosnak tartottam, hogy van akivel megoszthatom az élményeimet. Az új hobbimnak egy külön kis fejezetet szántam. Amikor meghallották, hogy mostanában a boxnak hódolok, hát mi is mondjak, kinevettek. Nem hitték el, hogy képes vagyok megütni bárkit is. Pedig de. Inkább nem szerettem volna megmutatni senkin sem, mit is tanultam, még bajuk esett volna!
- Ez igazán izgalmas és egyben félelmetes is lehetett - mondta Nia, aki az mellette lévő takarót erősen szorongatta. Szerintem jobban félt, ahogy meséltem, mint én, amikor tényleg megtörtént velem az egész elrablós dolog.
Miután mindenki visszatért a mesémből a valóvilágba, előkerültek a pezsgőspoharak és elkezdődött a visszatérésem ünneplése.
- Tina beszélhetünk? - lépett hozzám váratlanul Harry. Bólintottam. Letettem a kezemben féltve szorongatott poharat és utána sétálva felmentünk az emeletre, a szobámba.
Ahogy beléptünk körbenéztem és rájöttem, hogy rajtam kívül semmi nem változott itt. De ha kicsit lecsillapodnak a kedélyek, akkor lehet rájövök, hogy valójában én sem változtak, csak az eseményekhez igazodott a személyiségem. Hát majd kiderül.
- Nem tudom pontosan mit élhettél át, amikor elraboltak és amikor menekülnöd kellett, de gyötör a fájdalom, hogy nem lehettem ott melletted. - mondta és lehajtotta a fejét. Szólni próbáltam, hogy nem az ő hibája, de nem jött ki hang a torkomból. Mintha megnémultam volna - Hiányoztál, nagyon! - megfogta a kezem és leültünk az ágyra.
- Harry, én nem tudom ... - elcsuklott a hangom. Igazán én sem tudtam mit akarok mondani. Csak úgy éreztem muszáj megszólalnom.
- Chrsitina! Szeretlek, mindennél jobban! - mondta csillogó szemekkel, amikben elvesztem. Csak arra lettem figyelmes, hogy arca sebesen közeledik az enyém felé ...