35. fejezet ~ ízlések és pofonok

A szememmel még egyszer átfutottam a címlapot, hát ha valamit félre olvastam és nem is rólam szól, de tévedtem. Minden ott volt fekete-fehéren leírva! Egy pár dologtól eltekintve teljesen jól tükrözték a leírtak a jelent. Kivéve azt a tényt, hogy anyagi gondjaim, miatt rendeztem meg a halálom! Mi az, hogy anyagi gondjaim? Honnan szedték ezt a baromságot?
- Várom a magyarázatot Molly, vagy Christina, vagy a franc se tudja már! - rúgott bele idegesen Ed a fotelembe. Összerezzentem, a rúgás hatására. Ilyen ideges és dühös szerintem még soha nem volt és nem ilyenek ismertem meg! Egy közönséges nyúlból is lehet vadállatot csinálni! :( 
- Fent megmagyarázom! - mutattam félénken az emelet felé. Bevallom őszintén, hogy ott abban a pillanatban féltem tőle. Habár teljesen megvagyok győződve arról, hogy nem emelne kezet egy lányra sem! DE akkor is... ez rémisztő! Csak némán bólintott, majd felfelé indult a lépcsőn. Visszanéztem a srácokra. A nappaliban izzott a levegő. Düh, meglepettség, aggódás és félelem. Ezek azok az érzelmek, amelyek baj esetén az elsők között jelentkeznek. Egy biztató és "ne aggódjatok" mosoly után én is az emeletre sétáltam. Az Eddel közös szobánk ajtaja előtt minden létező verziót átgondolta. Veszekedünk egy sort, majd kibékülünk, vagy normális emberek módjára higgadtan beszélgetünk, de az is lehet, hogy a kapcsoltunk utolsó pillanatait veszekedéssel töltjük el! A fejemben száz és száz gondolat kavargott. 
- Bejönnél? - kiabált Ed tőlem 10 cm-re állva. A fülem csengeni kezdett tőle. Ennyit a higgadt, normális emberi kommunikációról!
- Gyors leszek és lényegre törő! - löktem felére, így utat törve a szobába léptem. Arcon csapott a kellemes, nyugodt levegő. Előtörtek az együtt töltött boldog pillanatok. Szeretem Őt, de... De Harrynek nagyobb helye van a szívemben! Ezerszer elmondtam magamban, hogy már nem szeretem és elfelejtettem, de még magamat sem tudtam meggyőzni efelől! - Egy tanúvédelmi program keretében kaptam meg a Molly Little nevet! Apám egy gyilkos én tanúskodtam ellene, és most megakar öletni! Az unokanővéremnél éltem eddig, Londonban. A fiúk a szomszédaim voltak és nagyon nagyon megszerettük egymást! Ők sokat jelentenek nekem, úgy mint TE! - hadartam el egy szuszra az egészet! A sírástól nem tudtam levegőt venni, de nem is akartam! Minél előbb túl akartam rajta esni! Szépen, csendben végig hallgatni a káromkodását és kioktatását, majd egymást ölelve, röhögve leslattyogni a lépcsőn és csatlakozni a lent hülyéskedő többiekhez. Hát nagyjából erre számítottam, de nem ezt kaptam. A szemem újra könnyes lett. A düh újra fellángolt bennem. Mintha egy parázsló fadarabot újra meggyújtottak volna! A arcom szinte égett... Ed megütött. Soha nem felejtem el ezt neki! Senki nem alázott meg még így! A keze nyomát simogattam az arcomon! 
- Megtetted! Gratulálok, most boldog lehetsz! - üvöltöttem bele a képébe. Ő csak tűrte. Sokkal erősebb lett a düh bennem, mint a félelem. Csak szánalmasan elmosolygott és kiment a szobából. Szinte felrobbantam! Nem hagyhatom, hogy csak így elsétáljon, mintha mi sem történt volna! Cselekednem kell! Utána rohantam. Ő már a bejárati ajtónál állva magyarázta a srácoknak, hogy minden oké, amikor én leértem a lépcsőn. Csak rám mosolygott és hátat fordított. Távozni készült, csak rám nem számított.
- Tudod Ed? Anyád most baromi büszke lenne rád! - ott találtam el, ahol a legjobban fáj neki! Az a anyja a mindene! Ölni is képes érte! Vér vörös fejjel fordult felém. Ezt akartam elérni, hogy dühös legyen! Ledobta a kabátját és elindult felém. A többiek nem sejtették, hogy mi fog történni. Csak lélegzet visszafojtva figyeltek. ÉN TUDTAM! Összeszorított szemekkel vártam, hogy megtörténjen. És ismét megtette! Az arcomat tíz percen belül már másodjára érte hatalmas ütés, csak hogy ez nagyobb volt az előzőnél. A lábam megrogyott és a földre estem. A fejem hangos koppanással találkozott a legalsó lépcsőfokkal. Mikor tudatosult bennem, hogy mi történt, akkor a kezeimmel ellenőriztem a tarkóm, hogy mekkora ütés érte. Szerencsére nem vérzett, csak elviselhetetlen volt a fájdalom! És most nem a fizikai fájdalomra gondolok, hanem a lelkire. Hogy én ezzel az emberrel éltem három és fél hónapig. Hogy én vele feküdtem és keltem... És belé VOLTAM szerelmes! Az iránta érzett érzelmek már az első pofon után elillantak. Csak egy szó illik az ilyen emberekre, akik nőket és gyermekeket ütnek és vernek meg! GERINCTELENEK!

9 HOZZÁSZÓLÁS után új rész :) ♥