39. fejezet ~ a Vér Banda

~ Tina szemszöge - másnap - Brazília ~
Éppen hazatartottam az edzésről. Állandóan egy csomó dolog kavarog a fejemben. Hogyan szökhetnék meg Brazíliából? Hogyan segíthetnék a fiúknak, úgy hogy közben ne kockáztassam az életem?
Komolyan... ha így haladok, befogok csavarodni!
- Hé kislány! - egy sötét sikátoron sétáltam keresztül, mikor megszólított a fal mellett gubbasztó férfi. Mark már százszor elmondta, nem szabadna egyedül járkálnom késő este ezen a környéken, de soha nem hallgatok rá. A lábaim gyorsabban kezdtek mozogni. Minél előbb elhaladok mellette, annál hamarabb hagy békén - Hova sietsz? - felállt és követni kezdett.
- Hagyjon békén! - megfogtam a mellettem pihenő kukát és az útjába borítottam. Gondoltam, egy kicsit lelassítja, de tévedtem. Egy ugrással könnyen átugrotta az akadálynak szánt kukát. Annak ellenére, hogy hajléktalan, elég fitt... várjunk csak! Ez nem is hajléktalan! Jaj..ne! Ez.. ez...
- Beszélgessünk kicsit! - erősen megfogta a csuklóm. Észre se vettem, hogy ilyen közel került hozzám. Érdekesen ejtette ki a szavakat, spanyol akcentussal bolondítva beszéde tényleg több volt mint érdekes.
- Ki maga és mit akar? - kérdeztem mélyen a szemébe nézve. Reméltem, hogy felismerem, de nem. Soha életemben nem láttam.
Egy ijesztően hangos kacaj hagyta el a száját.
- Sok mindent akarok én, de a felét sem kapom meg! - egy hideg tárgy ért a bordáimhoz. Pontosan két bordám közé fúrta. Egy pisztoly volt. Éreztem, ahogy egyre szorosabban szorítja a csuklóm. A kezemben még a vér is lelassulni látszott, a csuklómnál elszorított erek miatt. Kirázott a hideg. Hirtelen egy fekete Audi jelent meg a sikátor végén. Óvatosan befordult és megállt pontosan előttünk. Két férfi szállt ki belőle. Hozzánk sétáltak. Fekete bőr kabátot és napszemüveget viseltek... este! Valamit hadováltak spanyolul. Nem valami meghitt beszélgetésnek tűnt, a hallottak alapján veszekedtek!
- Gyerünk! - kiabált az egyik és kitépte a karom a támadóm kezéből. Keményen ráncigált be a kocsiba... próbáltam ellenállni, de hiába. Beszálltak és elindultunk. Nem kérdeztem semmit, tudtam, úgy se szólalnak meg. Egy elhagyatott raktárnál parkoltunk le. Külsőleg elhagyatottnak tűnt...
- Főnök! Meghoztuk a bigét! - ültetett le az egyik izomagyú a raktár közepén megvilágított székre. Az adrenalin szintem az eget veregette. A félelem pedig már az egész testemet birtokba vette. A kezeim remegnek, ahogy a lábam is. Velem szembe egy széken ült a "főnök", nekem háttal. Amikor megfordult, teljesen ledöbbentem.
- Vadbarmok! Carajo! No lo puedo creer! Ez nem az a lány! - spanyolul kezdte, de átment angolba. Egy körülbelül velem egy idős lány.. plusz-mínusz egy-két év! Ő a főnök?
- De főnök, nem őt kellett elrabolnunk? - mért végig tetőtől-talpig, az egyik fickó.
- Nem! Istenem! Miért vagyok ennyi hülyével körülvéve? - nézett a magasba a lány. Csak én nem értem, mi folyik körülöttem?! Elraboltak, de mégse! - Keressétek meg a lányt! Me entiendes? - kiabált torka szakadtából. Mind a három fickó összerezzent. Ezek félnek ettől a 17-18 éves lánytól? Ki ez?
- És vele mi legyen? - kérdezi az egyik, amikor meghajolt a főnök előtt. Gondolom, így fejezte ki a tiszteletét... vagy csak megijedt tőle.
- Bízzátok rám! Vete, cabrón no molestes! - jó lenne érteni mi a fenét hadovál itt össze! - Hogy hívnak? - kérdezi feltűnően kedvesen a lány, amikor már ketten maradtunk.
- Christina. Christina Collins! - mondom kicsit szaggatottan.
- Isabella Sanchez! - megtörölte a nadrágjába a kezét és felém nyújtotta. Beállt a kínos csend, pedig millió kérdésem lenne hozzá.
- Megmagyaráznád mi volt ez? - a szám elé kaptam a kezem, mikor kimondtam. Lehet megakar ölni, én meg elkezdek vele csevegni. Hát szép!
- Hallottál már a Vér Bandáról? - aprón megráztam a fejem. Milyen bandáról beszél ez? - Ez egy mexikói banda. Drogok, fegyverek, gettó - sorolja. Ezek magukban is ijesztőek, nem hogy együtt! - Én vagyok a kis főnök! Nem vagyok rá büszke, de a családomért mindent! - csendesen hallgattam, ahogy tovább mesél. Majd elgondolkoztam, hogy milyen szerencsés vagyok, annak ellenére, hogy mennyi rossz történt velem a kemény 17 évem során. És itt van ő szintén 17 évesen. Teste tele van ütések, lövések és vágások nyomaival. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy milyen lehet így élni! - Ugye tudod, hogy meg kellene öljelek? Túl sokat tudsz! - megtorpantam. A fejem kattogni kezdett, hogy hogyan úszhatnám meg ép bőrrel.
- És megteszed? - kérdeztem egy kis habozás után.
- Lehet! - vágta rá egyből.
- Egy órája itt vagyok... beszélgettünk, és még élek! Ha eddig nem öltél meg, miért éppen most tennéd meg? - tettem fel a kissé költőire sikerült kérdést. Reméltem, hogy elmosolyodik, de nem tette. Az arca semleges volt. Semmilyen érzelem!
- De még megtehetem! - emelt fel egy fényesen csillogó pisztolyt az asztalról. Nyeltem egyet és csak reménykedtem, hogy egy kicsit is megkedvelt és megkegyelmez nekem...

10 HOZZÁSZÓLÁS UTÁN ÚJ RÉSZ! ♥
ui.: 45 részesre terveztem a blogot! Az este ezt meg is osztottam veletek ezt a döntésem! De mivel sokan nem szeretnétek, ha vége lenne a blognak... így úgy döntöttem LESZ EGY 2.ÉVAD!