25. fejezet ~ A szerelem városa, Párizs!

- Anya?! - fordultam a hang irányába - Hogy kerülsz ide?
- Meglepetés akartam okozni, de úgy látom, tudtad, hogy jövök! - ölelt meg erősen. Hirtelen fel se tudtam fogni. A szemem előtt még a felszálló párizsi járat lebegett.
- Nem tudtam! - vettem el tőle a csomagjait.
- Akkor mit csinálsz a reptéren? - simogatta meg az arcom, pont úgy mint Tina.
- Hosszú történet... - hát, igen! Anyának még nem meséltem Tináról. Nem azért, mert nem szerettem volna. Csak túl gyorsan zajlott körülöttem az élet és nem volt időm.
- Hallani szeretném! - tette csípőre a kezeit és lábaival ideges dobolásba kezdett. Leültem egy reptéri székre, majd megvártam míg ő is helyet foglal mellettem. A legelején kezdtem, mikor megismertem Tinát. Anyunak mindent elmondok, a legapróbb titkaimig. Visszaemlékezni nagyon fájdalmas dolog. A szívem a mellkasomon keresztül kiszeretett volna szabadul a nagyvilágba, hogy kikiabálja, SZERETEM! Szeretem Christina Collinst! 
- Most már értem! Biztos gyönyörű lány, ha ennyire elcsavarta a fejed! - bámult maga elé, majd hirtelen rám kapta kérdő tekintetét - És miért ülsz még itt?
- Mert mit csináljak? - tártam szét a kezeimet értetlenül.
- Menj utána! - pattant fel anya.
- Párizsba megyek! - kiabáltam, talán túl hangosan, mert az egész reptér engem figyelt...
- Mikor megy a legközelebbi Párizsi járat? Fél óra múlva? Tökéletes! Akkor szeretnék egy helyet foglalni rá! Nagyon szépen köszönöm! - hallottam messziről anyu hangját, ahogy egy nővel beszélgetett.
- Tessék a jegyed! - nyomta a kezembe. Megpusziltam, majd tárcsáztam Lou számát.
- Hallo?! Merre vagy? Megtaláltad? - egyből kérdezősködni kezdett, nem is engedett szóhoz jutni.
- Reptéren vagyok! Nem találtam meg... - mondtam kicsit szomorúan.
- Akkor mi a fenét keresel még ott? - vont kérdőre.
- PÁRIZSBA UTAZOK! - kiabáltam a telefonba. Szerintem a többiek is ott voltak, mert hatalmas füttyszóval szakították meg a telefonok közötti kapcsolatot...
Párizs, a szerelmek városa...


~ Tina szemszöge - Párizs ~
Az Eiffel-torony alatt sétálgatni valami csodálatos. Mindenhol gyerekek rohangálnak, idősek sétálgatnak és szerelmes párok csókolóznak... az utóbbi eléggé ki tud készíteni. Féltékeny vagyok rájuk, ők boldogok! Én is lehetnék az, de megint elmenekültem! Igaza volt Lounak, állandóan ezt csinálom! Gyáva vagyok! Félek a szerelemtől! Félek attól, hogy valaki tényleg, igazán tudna szeretni. Látom magam, ahogy 90 évesen magányosan, macskákkal öregszem meg. Ezen gondolkodva ültem le egy padra. Néztem a sikoltozó gyerekeket és az őket vigasztalni próbáló szülőket. Majd hirtelen valami a szemem útjába került. Piros színű volt, azt hiszem. Mire nagy nehezen megláttam hogy egy nagy csokor vörös rózsa. Éppen mondani akartam, hogy szerintem összekevert valakivel az illető, aki mögöttem állt, de amikor megfordultam...
- Szia! - Harry hatalmas vigyorgó fejével találtam szembe magam.
- Te? - mutattam rá, mert a meglepettségtől meg se tudtam szólalni...
- Nagyon szeretlek! - adta át a rózsákat könnyes szemmel. Felálltam és mellé sétáltam.
- Ez... gyönyörű, de... - a számra tapasztotta kezét.
- Mondd azt, hogy nem szeretsz! - fogta meg a kezem. Megráztam a fejem, hátha felébredek és ezt csak álmodtam, de semmi nem történt. Már én is sírni kezdtem. Átadta a rózsacsokrot és elindult. Én csak ott álltam, mint egy zokogó óvodás kislány és tudtam hogy valamit tennem kell!
- Harry, várj! SZERETLEK! - kiabáltam utána. Ő megállt és megfordult. Leraktam a rózsát a padra és felé kezdtem rohanni. A karjai közé érve jól megöleltem.
- Hiányoztál! - puszilta meg a fejem. Kezével felemelte az állam és megcsókolt! A felhők felett jártam. Párizs tényleg a szerelem városa!


7 HOZZÁSZÓLÁS után új rész!♥